Swinburne - Dolores

Hideg, jeges szemek
Kemény tekintet mi egy órára megenyhül
A súlyos fehér végtagok és a kegyetlen
vörös száj mérgező rózsája
Mikor ezek tündöklése elhalványul
Mivé válsz, mi marad belőled
Ó titokzatos és sötét Dolores
Fájdalmunk Asszonya?

Hét bánatot raknak a papok szüzeik vállára
bűneik szerint miknek száma hetvenszer hét
hét kor is kevés lenne megtisztítani téged
és még akkor is kísértenéneka mennyben
vad éjjelek és éhes holnapok
és a szerelem mi kitölt és irányít
mind a húsnak élve, mind a bánatok
elnyűvik a lelket.

Oh az öltözék mi nem arany, de aranyos
Oh kert melybenm inden férfi lakoz
Oh torony nem csont de épített
Kezekkel mik felérnek a mennybe a pokolból
Oh titkos rózsája a mocsárnak
Oh ház mi nem arany, de gazdagság
Oh háza kiolthatatlan tűznek
Mi Fájdalmunk Asszonya!

Ó duzzadó és nevető ajkak
Tekergő kígyók keblemen
Harapjatok belém keményen nehogy emléke kísértsen
És új ajkak érintsenek hol ti érintettetek
Mert szívem is megdobban eme érintésre
Szemeim is könnyben úsznak és égnek
Ah, etess és tölts meg gyönyörrel
Mielőtt a fájdalom jönne.

A tegnap és holnap szorításában
de mégis rejtőzve, a mában
volt és jő bánat
mi nem ártott és nem vágott a játék alatt.
Az élet és szerelem mit úgy megvetsz
azok mik valóban bántanak, és hiába
vagy bölcs az asszonyok között te legbölcsebb
Mi Fájdalmunk Asszonya!

Honnan ered bölcsességed? Mi történtek
hatottak rád, míly látomások kínoznak?
Voltál-e tiszta és szűzi, Dolores,
mikor először torkon ragadott a vágy?
Míly bimbó volt magva e virágnak
mit bármely fi szagolhat és leszakíthat?
Mily tej táplált mely kebelen?
Mily bűnöket szívtál magadba?

Mi öltözködünk és igazgatunk és cicomázkodunk
Míg te nemes, meztelen és ősi vagy
Libitina tennen anyád, Priapus
apádtoszkán és görög.
Mi könnyed szerelemmel játszunk a pakuban
és rezzenünk és engedünk és megtartózkodunk;
A szerelem meghal, csak te maradsz
Mi Fájdalmunk Asszonya!

A gyümölcs megrohad, a szerelem meghal, az idők változnak;
Téged örök lélegzet táplál
és végtelen változás után is élsz
és friss vagy a halál csókjaitól;
újraéledt és erőre kapott lankadtságoktól
sivár élvezetektől és tisztátalanságtól
szörnyű és terméketlen dolgoktól, egy sápadt
és mérgező királynő.

Hát bántanál engem – habár én bántalak?
Férfiak érintik és tűnnek el nyomtalan
az ábrándozók és lanyhák
mert a bűn gyönyöreihez és rózsái
azok ott kekszenek a te lábaidnál a földön
ezek koronáznak és kényeztetnek, és a lánc
oh pompás és fertőzhetetlen Dolores,
Mi Fájdalmunk Asszonya!

Vannak bűnök amiket fel lehet fedezni
Vannak tettek amiket ki lehet élvezni.
Mi új tettet találsz szeretődnek,
Mi passiót napra vagy éjre?
Mi mágiát mire nincs szava
Kiknek éltét mint falevélt elfújja a szél?
Mi kínzások álmodatlan, kimondatlan,
leíratlan, öntudatlan?

Ah, gyönyörű test, kegyetlen szenvedély
mi szívnek sose fájt!
Ám szádon a csók véres,
bár ők mint böglyök rajzzák mígnem remeg és fáj,
Lágyabb/Könnyebb/Könnyedebb mint  a szerelem mit kívánunk,
nem bánt ez szívet vagy elmét/agyat
Ó keserű és édes Dolores,
Mi Fájdalmunk Asszonya!

Ahogy csókjaink kevesebbek és többek
a szájunkból, ajkunkból, fogainkból
nem kéne új bűn szülessen a férfi kárára,
semmi ábrándja elviselhetetlen gyötrelemnek?
Régi korok bűnéneinek mézessége
ugyanúgy eltelít mint egykoron?
Túl édes a héj, mondá a bölcs
túl keserű a mag.

Elmondád-e múltkor összes titkodat
és felfedted-e összes szépséged?
Ej, hová menjünk akkor az időt tölteni
ha a legrosszabb mi lehet megtétetett?
De oly' édes mint a héj volt a mag
és még mindig vágyunk rád, vágyódunk
ó vérvörös tűnékeny Dolores,
Mi Fájdalmunk Asszonya!

A változás és érzelem éhével
kibírhatatlan dolgokra szmjazva
kétségbeeséssel mit odaadás szül
a kéjjel mi borzongást és fájdalmat szül,
Az elragadtatás mi felemészti a vágyat
A vágy mi túlmutat a gyönyörön
A kegyetlenül emésztő puszta lánggal
És vakon mint az éjszaka

A falánk fogakkal mik összezúznak
A csókok által mik nyájasak és halványak
Egymásba kapcsolódó és maró ajkakkal
Míg az érintés vért nem serkent
A pulzussal mi gyorsul s lassul
A kezekkel mik engednek és szorítnak
kérlek tégedet, választ küldj oltáradról
Mi Fájdalmunk Asszonya.

Elmosolyodsz-e mikor egy nő megvetéssel szemléli
a halvány tüzet egy fiú vérében?
De tapasztalatlan jön hozzád, tettetés nélkül
Hozzád, kit elhasznált a bánat és élvezet;
Kevéssé érdekli munka és dicsőség
mint az időst kinek haja egyenes;
És fiatal, de szeszélyes mint a kor
és szürke mint a világ.

Átléptem a legkülső kapun
az oltárhoz min a bűn ima;
de mi haszna a múló tettnek?
Ó Kínunk Hölgye, törődsz-e vele?
Mind rád vár a kiontott nektár mit öntök,
az utolsó mit a kehelyből hörpölünk,
Oh vad és tündöklő Dolores,
Mi Fájdalmunk Asszonya!

Mind tiéd a vágy új bora
A négy ajak kapcsolódásának gyümölcse
amíg csak az agy és a tekintetek megtelnek tűzzel,
A villás nyelv simítása
Az élvezet vonaglásának tajtéka
több só mint a tengernek habjában
most éget, most kényeztet
mint az értem kiontott bor.

Á, ti emberek, ti gyermekek, ti kiválasztottak
mártírságra ítéltetve a méhtől kik túlélnek!
Megtaláltátok a módját hogy megcsaljátok
az isteneket kik elnyomnak és átkot szórnak;
Ők egyedül, ők kik bölcsek és senki más;
adj helyet, igen nekem is, e vonaton,
Oh nővérem, hitvesem és anyám,
Mi Fájdalmunk Asszonya.

A korona életünk végéhez közelítvén
sötétség, gyümölcse hát por;
Nincs tövis mi mélyebbre hatol mint a rózsa
és a szerelem kegyetlenebb mint a kéjvágy.
Az idő csúfot űz a régmúltból,
szerelmünkből holtak lesznek vagy házasok;
és házasság és halál és viszály
mi pusztítja el életünk.

És a múlttól sápadtan közelítünk hozzád,
és megelégszünk a kényelmetlen órákkal,
és úgy ismerünk téged mint mind az áruló férfiak,
és begyűjtjük gyümölcseit virágaidnak,
a szenvedélyt mi elpusztít és feltámaszt,
a gyötrelmet és csókokat miket
ajkad áraszt és testrészeit szeretőidnek,
Mi Fájdalmunk Asszonya.

Heves ölelésednek vágya
több mint az évek bölcsessége
a gyönyörről bár vér foly csíkokban
bár könnyek folynak arcodon.
Mert az uraknak kik tartani az ajtót
azt jelenti megnyitni bárkinek ki csak lélegzetet vesz
adatott a ciprusfa szeretni, én Doloresem
te halálnak mirtusza.

És nevettek és egymás vállát csapkodták az értékelésen
és elvegyültek és békét kötöttek a harc után,
a fájdalmat elmosták a könnyek, csak gyönyör maradt;
a halál eltánt a vérben, csak élet maradt.
Mint szeretők kibékülnek-összevesznek
legbelső templomuk rejtekén,
a sötétben zajongtak és találkoztak
Mi Fájdalmunk Asszonya.

A félhomályban hol az erény bűn,
imaházakban hová sose süt a nap,
egy hangra mi elbűvöl és csábít,
egybekeltek és kettő egy lett.
Mert oltáradról felhangzott a szólam
mióta Isten a létbe hívta a világot,
és füstőlőid illata terjeng
hogy könnyítsen a bűnön.

A szerelem hallgat és szürkébb mint a hamvak
Hajfürtjein át ahogy lecsúszik koronád
renyhe szemhéj és szempillák  fednek vaksi tekintetet
és nevetsz telhetetlen ajkakkal.
Hallgattasd el kemény érintéssel,
szenteskedőt rettentő zenével;
fedd le szemeit hajad fürtjeivel,
Mi Fájdalmunk Asszonya.

Le kell fognod szemeit bárhogy ellenkezik,
Kösd meg végtagjait akárhogyis küzd;
Ajkain kígyóid fészkeljenek.
Kezeiben kegyetlenségeid nőjenek.
Nappal hangod járja át,
Álmokat gerjessz és fájj;
Éjjel lángragyújtsd és leigázd
Akár alva, akár ébren.

Érintsd meg és fesd vörösebbre rózsáit
De ne gyümölcs vagy levelek nedvével;
Mikor az érzés a lélekben elpihen,
Pezsdítsd fel a vért hogy  a lélek éljen.
Tiéd, tiéd a kegy miért könyörgünk,
Mi él, és nem csügged, nem tettet,
Ó fáradhatatlan és halálos Dolores,
Mi Fájdalmunk Asszonya.

Így álmodsz, egy elnyúló álmodást
életed tüzének pattogásában,
Nevezetlen, számlálatlan napokon,
mikor harcba lököd a világot;
Mikor, egy istennő, szenvedélyed lüktetése
királyokat súlytott le mikor Rómában szórakoztak;
És köszöntötték újra-felemelkedésed, oh, talassiai,
hab-fehér, tengerből jött?

Mikor ajkaid íly szeretőkkel flörtölhettek
Mikor a város vörösbe borult vesszőidtől,
És karjaid mint nyilakat szórták szét
a változás gyermekeit és azok isteneit;
Mikor a ellenségeid vére felkavarta
a homokot mit sose áztatott a Vimur,
Ahogy lesújtott rájuk uruk és szolgád,
Mi Fájdalmunk Asszonya.

Homokon mit soha nem kavart fel vihar
sem lett nedves hullámokban,
sem a hullámokat megelőző habokban,
sem széltől mi meglovagolja a vihart;
De vörös lépteid nyomától,
elsimították a világ és annak urai számára,
körbevette becsületes arcok fénye,
és pompázatos kardjuk.

Ott a gladiátor, elfehéredve várja gyönyöröd,
Keserű és elszánt lélegzetet vesz;
Ott kínozá a kincs
A halálhoz túl értékes végtagokat;
Mikor a kerteket égő fáklyák világították meg,
Mikor a gyeplőjükben a világ volt paripa
Mikor a nemzetek tehetetlenül feküdtek tornácukon,
Mi Fájdalmunk Asszonya.

Mikor körülötte minden lángokban tört ki,
Leforrázva állt akár egy hárfás,
A kérlelhetetlen gyönyörű zsarnok,
Rózsakoronában, kezében halál;
És egy egy hang, mint hatalmas víznek hangja
Keresztülzeng a tűz ágaskodásán,
És elkeveredik a gyilkos villámokkal
Egy mennydörgő líra.

Arról álmodsz mi volt és többé nincs,
a föld régi királyságairól és királyairól?
Éhezel ezen dolgokra Dolores,
Ezekre, ez új világban?
De kebled nincs böjt mi elsorvassza,
Nincs éh mi sirámra késztetné
Azon ajkakat miket nincs vérözön mi kielégítne,
Mi Fájdalmunk Asszonya.

Mint mikor a világ szíve még könnyebb volt,
Ruhádon bájad átragyog,
Tested makulátlan fehérsége még fehérebb
a szerető ütlegek pírjától,
És megjelenik összeszorított ajkakkal és kapkodó ujjakkal,
és csókokkal megbélyegezve mik nyomot hagynak;
Ha minden elmegy mi itt őgyeleg,
Ah, hát mit veszíthetünk vele?

Gyönyörű voltál a félelmet nem ismerő régi módiban,
És végtagjaid még mindig melódiákat zengenek,
És a szenvedély zenéjére mozognak
Hullámzó és buja megbánással.
Mi ütött belénk, Oh istenek, hogy elhagytunk tégedet
oly hitekért mik megtagadnak és korlátoznak?
Jöjj le hozzánk és válts meg az erényből
Mi Fájdalmunk Asszonya.

Vesta minden oltára kialudt,
de a láng nem húnyt ki ettől;
Bár homályban van az isten, és bár névtelen
a szemek és a haj mit csókunk illet;
Parázsló tüzek mi mellett szerelmesek ülnek és kovácsolnak
friss nyilhegyeket íjukhoz és tiédhez;
Leengedtetika haj és orgiákban lesz szennyes
csókoktól és bortól.

Bőröd vált hazát és színt,
összeaszik vagy kinyúlik mint egy kígyó.
Legyen fényes és dagadjon és szürküljön el,
Mi ismerjük, a lángot és a hamvat,
a vágások és harapások vöröslő csíkjait,
kerek eget min a csillag egy folt,
és a leveleket litániáiddal írva,
Mi Fájdalmunk Asszonya.

Bár kebleden a csók számos,
egyik sem ismertes gérgről.
Alciphron volt az, vagy tán Arisbe,
férfiak gyűrűje, vagy nők éke,
Mivel találkozott ajkad ama szobor alatt,
honnan éles tekintet kereste a tolvajt
mi a kert istenének szemeiből áradt
a fügefalevelek alatt?

Akkor még, száraz és nedves évszakban,
Egy istennek koszorúja volt oltárán;
Aztán a szerelem lett a gyöngy az osztrigában,
És Vénusz rózsája vörös lett a bor folytán.
Mindannyian tettünk balfogásokat, választván inkább
oly szerelmeket miket az eszes istenek elkerülnek;
Járj közben érettünk apádnál,
Mi Fájdalmunk Asszonya.

Tavasszal értek kertjének gyümölcsi,
piros kukorica az év hőjén,
aztán őszi zöldoliva mi keményedik
mikor a szőlővirág megfagy a félszben.
És tej-rügyes mirtusz Vénusszal,
és szőlőleveleket tapos Bacchusszal,
és azt mondta, „Láttuk, hogy látott minket,
egy látható Isten.”

Mi tépte le a téged ékesítő koszorúkat?
Mi választotta szellemed és tested szét?
Csöpp bűnök, mégis sugárzók mint az erény,
oly' erősek ezek a bűnök ama nap fényén.
Mert megszáradt szeretőd vére,
Ipsithilla, megalkudtál a rangért;
Kiáltsd hangosan, „Felkel-e, feltámad-e
Mi Fájdalmunk Asszonya?”

Kiálts hangosan, mert a régi világ halott;
Kiálts fel, mert phyrigai a pap,
és nem köszöni a bőkezű adományt,
és nem terjeszti az atya igéjét.
Ida közepétől, sötét
zugokból hol reggelenként morajlnak
hozták elő és keresztelték őt, Mi Asszonyunk,
egy újszülött istennő.

És az ősök virágfüzérei lógnak felettünk,
és az osztriga-ágy elérhetetlenül leledzik;
Öreg költők túlharsognak, túllicitálnak bennünk,
és Catullus szónoklatokat farag beszédinkből.
Ki csókoljon, apád tennen városában,
oly' ajkakkal mikkel ő dalolt, ismét?
Járj közben érettünk, essen meg rajtunk szíved,
Mi Fájdalmunk Asszonya.

Dyndimusról nehezen megrakodva
Oroszlánjai vonszolnak megkötve, étlen
Egy anya, egy halandó, egy hajadon,
egy úrnő halálon és a holtakon.
Hideg ő, és szokásai szerények,
Temploma ágak és gyep,
Gyümölccsel terhes és szűzi, szent,
egy anyja isteneknek.

Felégette tűzzel szent helyeitek,
Elrejtette és beszennyezte és fájdalmassá tette
a Szeretők könnyed végtagjait, a gyönyörű arcokat
mikoet az istenek viselnek mikor jók és elégedettek.
Öl, és kezei nem véresek;
úgy mozog mint a Hold apálykor,
fehr palástban, vörös öltözékben,
Mi Fájdalmunk Asszonya.

Elmúlnek, éshelyüket átveszik mások,
Az istenek és papjaik tiszták,
Elmúlnak, ez nem ráz meg?
Elpusztulnak, hogy bírod el?
Kinevetni a halált, az utolsó lélegzet könyörtelen közel
az orrban és a kéjtől rebbenő szemhéjakban
Az ujjai közt egy csipet szagtalan
és finom porral.

De a féreg életre kelt csókkal;
Átváltozol és istenné válsz,
Mint a bot kígyóvá mi szisszen
És a kígyó ismét bottá.
Élted nem ér véget még ha leveted is;
Élned kell, míg a gonoszt levágják,
És a jó hal meg először, mondá a jósod,
Mi Fájdalmunk Asszonya.

Hazugságot mondott? Kinevetett? Tudta-é,
Hogy mostan elérhetetlen, a szuszból kifogyva,
Te prófétád, te szónokod, te költőd,
Bűn gyermeke, vérfertőző Halál?
Akkor találta-e föl, mikor tüze ébredt,
vagy a felismerés jött mikor szemeiben kihúnyt a fény,
Mikor testének váza roskadt
és minden világossá vált?

Ki ismeré minden gonoszt mik előtünk volt,
vagy az idő zsarnok titkait?
Bár nem érünk fel a holtakhoz kik nemzettek minket
sem dalban, sem csókban, sem bűnben -
Bár a hitetlen legyőz és túlél minket,
és életünk és vágyaink elválnak -
Ah, bocsásd meg merszünk, bocsáss meg nékünk,
Mi Fájdalmunk Asszonya.

Kik vagyunk mi, kik őrzünk és magasztalunk téged
dalunk illatos fűszerével és zamatával?
Mi az idő, mikor gyermekid láthatnak téged?
Mi vagyok én, hogy ajkaim ártanak néked?
Bánthatnálak – de a fájdalmat élveznéd;
Kényeztethetnélek – dea szerelem taszít;
És a szeretők kik ajka felizgat téged
a pokol sárkányai.

Ki hát aki megtartat téged ahogy ők tették,
Szeretőid, mikoron templomod építették,
És az áldozat haját befonták
És az áldozat vérét ontották,
Lampsacus nyüzsög arcaidtól
Aphaca vöröslik uralmad alatt;
Ki egyesülhet veled szörnyű ölelésben
Mi Fájdalmunk Asszonya?

Hol van Cotytto és Vénusz
Astarte vagy Ashtaroth – hol vannak?
Ahogy megérintenénk egymást közénk állnak?
Érzed forró lehelletüket tarkódon?
Ajkaikról nyerte ajkad a tűzet,
Amiként testük vére forr?
Marad-e a földön híved
Ha ezek meghalnak?

Bíbor öltözetben és aranyban voltak,
Telve teveled, bortól hajtva,
Te szeretőid, kik elkerülnek
Csodákkal pompás termeidben.
Elfutottak, és nyomaik elmosódtak
előttünk kik tisztelünk, imádunk, és megtartózkodunk,
Ó lánya Halálnak és Priapusnak,
Mi Fájdalmunk Asszonya.

Mi késztet hogy ílymértékben féljünk,
hogy magasztaljunk gyáva suttogással,
Ó úrnője és anyja az örömnek,
te egyetlen dolog mi halálként biztos?
Változnunk kell mint az, mi után vágyunk,
el kell múlnunk ahogy ők múltak korábban,
Mint tengernek habja eltűnünk
mint homok a parton.

Tudnunk kell mit fed fel a sötét,
hogy a sírgödör sekély lesz, vagy mély;
És hogy öreg apánk, és szeretteink
Tudnak-e aludni, vagy csak forgolódni,
hogy nem a pokol lesz-e a menny,
hogy a gabona nem gyom,
és örömünk mi hétszer hetvenhét,
Mi Fájdalmunk Asszonya.

---------
*Libitina: római temetkezés-istennő
**Priapus: kisebb görög temrékenységisten aki a folyotnos merevedséről volt híres
***Alciphron: görög filozófus
****Arisbe: Paris első felesége (a második volt Szép Heléna)
*Ipsithilla: vatullus római költő egyik művében szereplő név, aki szerelmről, és a nemesség tagjai iránti gyűlöletéről írt
**phyrgia: a gordiuszi csomó megalkotója, Trója szövetségese az Iliászban
***Ida: hegyek a görög mitológiában, „az istennő hegye”. Ősanyakép.
****Dyndimus: az ójgörög mitológiban minden istennek anyjának tróntermének hegye
*"Bűn gyermeke, vérfertőző Halál?" - Milton-utalás
**Lampsacus ógörög város, számos filozófusáról híres,a tiszta elme és igazság oltára állt benne
***Aphaca ógörög város, dekadens Aphordité-kultusszal
****Cotytto: sötét vágyak és testmozgás trák istennője
*Astarte: termékenység és háborúistennő, feltehetően Ashtaroth korai változata. Astaroth: férfi alak a démonológiában. Mindkettő Ishtarra vezethető vissza.